Sopotnik Zoltán: Cigányvég
„Egy ilyen nyom, vajon / milyen irányba tudja elvinni a környéket?
Milyen / mondatokat súg ezután a föld?” (Fáradt nyomok, 9.)
A recenzens is tépelődik, vajon melyik szövegnyomból induljon ki, és milyen értelmezési irányba rendezze ezeket. Hiszen – üdítően zavarba ejtő módon – Sopotnik Zoltán hatodik verseskötete rendkívül sokrétűen törmelékes, sejtelmesen játszat egybe metafizikait és szociografikusat, jelez, ám közben okozatokat fed el, grammatikailag többnyire látszólag helyes mondatokból építkezik, néha azonban vonzatokat cserél össze. Míg a versek beszélője alig tud értelmezési keretet nyújtani az általa észlelt felkavaró jelekre, az angyalok potyogására, vajon a kötet maga egységében állít-e mégis olvasója számára valamit?
Külön-külön nehezen lehet mit kezdeni a legtöbb verssel, a kötet érzésem szerint egységében működik igazán, nem pusztán a szövegek – hézagos – narratívába rendezhetősége miatt (amit a versek beszélője, a szereplők, a térelemek konzekvenciája biztosít), hanem oda-vissza mutatások, széttöredezett és szétszóródott motívumok alkalmazása révén. Így sok minden értelmet nyerhet utólag. Például a Cigányvég teljes kontextusa nélkül a második, Misét nem című vers talán egy a demenciát megjelenítő szövegként értelmeződik, a kötet későbbi része felől azonban a sajátos ember–állat–angyal egybeolvadások esetévé válik, és így egészen konkrétan lesz a megszólított lelke egyszerre fiatal nőé, fekete kutyáé és öreg férfié. Sopotnik kötete ilyen szövegelemek közti összefüggések kinyomozására sarkallhatja az olvasót egy lebilincselő játékban. Ennél izgalmasabb azonban az a kérdés, amelyet a szerkesztés fokozott tudatossága táplál (az egyes darabok sorrendjétől a paratextusok jelentésteremtő szerepéig): hogy miért van így darabjaira esve minden, mi ennek a poétikának a tétje? Performálja a narratív válságot, miszerint nem tudjuk egységes és megosztható elbeszéléssé formálni a világunkat? Egy hitbéli krízist reprezentál? Netán az apokalipszisállapot elbeszélhetőségének problémáját? Magát az apokalipszist?
Mindezt egyszerre teszi. Mind a szövegműködés, mind a rekonstruálható eseménysor kiindulópontját a kötetmottóként kiemelt, a nyitó vers első mondatát képező Ladik Katalin-sor jelenti: „Itt tegnap lezuhant egy angyal.” A versek beszélője látja az összes hulló angyalt és nyomaikat – hogy miért és mi végre, számára is homály. A két részre osztott kötet két fejezetcíme (Énok mérge és Énok sír) a hozzájuk tartozó, apokrif Énok Könyvéből vett baljóslatú mottókkal együtt látszólag felkínálja a beszélőnek az Énokkal való azonosítását. A megfeleltetés azonban nem működik, a második rész egyik sorában ott van a „háttérben Énok mérgesen”. (Provokatív Énok szerepeltetése itt, a Mérges dózer cím mintha Énoknak a dózerrel történő összekapcsolhatóságát sugallaná az azonos jelzővel-határozóval, miközben Énok a dózerolás miatt is mérges lehet, 57.) A beszélő legfennebb egy bizonytalan, kortárs alteregó, aki szerves szereplője annak a világnak, amelyről jelent, amelynek pontosan megrajzolja a topográfiáját, mégis úgy, hogy az ne legyen túlságosan specifikus. Ő maga a lakótelepen él, a Vészerdővel szemben, a cigány gettó szomszédságában, tehát a Cigányvég nevű városrészre és a cigányokra kívülről lát rá, mégis mellőlük. Fontos ez a pozíció: ahogy Tinkó Máté állapítja meg rendkívül pontos kritikájában, a lírai én „egyetlen pillanatra sem idegenedik el, netán képvisel felülnézeti, oktrojált külső pozíciót. Ez a kötet kulcsmozzanata, összekötő eleme, ennek a tanúságtételnek köszönhetően már a jelentésképzés során, a megelevenedő lokalitások és szereplők vonatkozásában különös odafordulással, a szereplők iránt mutatott felelősségvállalással, empátiával találkozunk.”[1] A kötetcím a fókuszt arra irányítja, hogy a romák helyzetéről szóló műként lehet tekinteni Sopotnik kötetére, miközben érzésem szerint épphogy egy ilyenszerű tematikus szegregációt kerül el nemcsak a versalany említett belső-köztes pozíciójával, a motívumhasználat révén univerzalizáló effektusaival és az abszurd-groteszk minőségeknek, valamint az iróniának a lakótelepieket, gettóbelieket és önmagát egyaránt célzásával, hanem azzal, amilyen magától értetődően egyben láttatja ezt a város széli környéket annak mindenféle lakójával és kiemelt tereivel (park, templom, templom alatti állatkórház, kegybódé, erőmű stb.). Tehát ahogyan némileg félrevisz a Cigányvég mint kötetcím, úgy mégis, egy topográfia jelölésén túl, előrejelez néhány dolgot: a véget a roma közösség tekintetében, hisz a kötet mozzanatai közé tartozik a cigányok kitelepítése, majd visszaengedése, hogy az utolsó versek egyike, a Mérges dózer (érdekes mód az Élet és Irodalom-beli megjelenéskor ennek a versnek volt Cigányvég a címe) a gettó egyik házának brutális ledózerolását tegye szóvá. A gettó lakói számára tehát a végélmény körkörösen visszatérő, ezt pedig a kötet időben is, térben is állandóvá tágítja ki, kiterjeszti a gettón kívülre is (vagy fordítva: azt mutatja meg, hogy az általánosan érzékelt apokaliptikus jelek, a végidő közeledése olyan új élmény, amellyel a gettóban mindig is szembesülnek). Ennek a kitágításnak egyik módja a kettős tagolásban rejlik; bár élesen nem válik külön a két rész, az első mégis mintha inkább a vég várásának állapota lenne („A cigány gettóban azt mondják, új pestis / jön, mindennél vadabb és nyomorítóbb.”, Átoksáskák, 22.), a másodikat az utániság („Másidő”), a pusztulás vagy változás bekövetkeztének tudata lengi be („Új erkölcs illata / marta a földet.”, Osztás, 44.). Ám hangulatilag a kettő ugyanolyan szocioszürreális (a fülszöveg találóan köti többek közt Krasznahorkai világához, bár Sopotnik műve talán kevéssé parabolisztikus), a hangnem is végig ugyanolyan egykedvű, bár szorongásról és archaikus félelemről beszél, olykor nagyon képi módon („A kétségbeesés, ki tudja, hányadik körében, mintha ólmot öntöttek volna a tüdőmbe.”, Bűnbakszánok, 34.). Talán a második fejezetben több a Bibliára jellemző szintaktikai megoldás, amint azt Pop Lara aprólékos, minden utalásnak utána menő elemzésében megállapítja,[2] és ez összefügghet a beszélő esetében észlelhető változással, amiről mindjárt szó lesz. Előtte azonban: mi az az esemény, ami változást eredményez, és amit a hulló angyalok előrejeleztek?
Másképp feltéve a kérdést: miből áll a vég? A romatelep erőszakos felszámolási kísérleteiből? A szomszédban zajló háborúból? (Rögzítő, 47., Gőgös huzat, 58.) A hit áruvá válásából? E kérdéseket kitakarja, ám nem fojtja el a beszélő személye, jobban mondva tanácstalansága. Sejti, hogy neki kellene valamilyen tudást közvetítenie, hiszen másként lát, de nem érti, hogyan és miért. Problémája van a nyelvvel („Én is átmennék a cigányokhoz, / de valami visszatart. Nincsenek pontos mondataim / erre. Törött nyelvem, akár az eltévedt állatok lába.”, Vészerdő, 11.; „Nem tudok imádkozni, saját imáim nem elég / összetettek.” Ima-rendetlenség, 36.; „Beleszédültem a zuhanás nyelvébe, mégis csak / az árnyékát megérteni volt erőm, hitem.”, Terapikus rögök, 38.). Ezért jobbára csak számolja a hulló angyalokat, „Mint mindent, feljegyzem ezt is, akár / az ateisták könyörgéseit a telepen, amikor kifogyott / az erő kényszeres világlátásukból, és kell(ene) a mennyei / plusz.” (Bűnbak-kommentár, 32.), de a kötet vége felé attitűdje valamivel több öntudatot mutat, rákészülést a közvetítői szerepre: „…a Széplények leesését látni, és elmagyarázni / a telepen lakóknak még nem vagyok kész. Egyelőre / csak én, a cigányok, a nyest és Rög, a szerzetes látja / a tiszta valót, de eljön a pillanat, amikor a kérdésekre / nem lesz elég válaszokat adni, több kell. Legalább / két párhuzamos univerzum zajával, zenéjével több.” (Terapikus rögök, 38.) Szerepfelfogásának lassú alakulásával ambíciói is megmosolyogtatóan nőnek, kiválasztottságára előbb csak ironikusan kérdez rá („mi vagyok én, / titkos kiválasztott, hogy mindig engem hoz ilyen / helyzetbe az annyira imádott természetfeletti?”, Protézislepkék, 18.), aztán már saját Paradicsom (Terapikus rögök) és saját Jelenések Könyve (Rögzítő, 47.) létrehozásának lehetőségét említi, saját fontosságát valamilyen igazság megtalálásában: „A fehér, ha átadja szavait, / lehetek mohás fatörzs, sértődött avar a házunk előtt, / összeállhat az Igaz bennem, vagy köröttem.” (45.)
Vajon e „felszámolás alatt álló versek” maguk a beszélő esetlen feljegyzései volnának? A kötet alcíme jótékonyan felszabadít a műnem- és műfaj-kategóriába illeszkedésen rugózás kényszere alól. Ugyanakkor vajon a verseken belüli/közötti eseményláncolatok koherenciahiánya, a mondatok közti koherenciahiány a felszámolódás állapotának tudható be? Ha igen, ez azt jelentené, hogy létezett valamikor egy világosabb, összefüggőbb narratíva, és ennek pusztulásának vagyunk most olvasókként a tanúi. Ez azonban nem stimmel azzal az értelmezéssel, hogy a versek a beszélő nyelvkeresésének színrevitelei volnának. Ugyanakkor bár szabadversek, mégis formailag „kerekek” az egyes darabok, nagyjából azonos hosszúságúak, a soraik is; a címek is ugyanolyan fegyelmezetten tömörek, egy-egy szóból vagy váratlan szóösszetételből állnak. Így inkább arról lehet szó, hogy a versek az elénk tárt formájukban nem érték el a tudás közvetítésének célját, ezért kezdődött el a felszámolásuk. De ki számolja fel őket? Tán apokrifnak nyilváníttatnak? A kötetcím felől adódik egy újabb párhuzam: a Cigányvég mint városrész konkrét, s mint mű szimbolikus felszámolása magának a világnarratívának a felszámolását, eltüntetését is jelenti.
A felszámolás mint rombolás a szöveguniverzum tárgyi környezetét is sújtja: „Ez a város úgy hullott darabjaira, hogy még / mindig talpon áll.” (Szlovákia szaga, 20.), „park hullik darabokra”, „reped a föld” (25.). Emberek, állatok is pusztulnak, ám ez sajátos átalakulásnak ad teret. A könyv legérdekesebb-misztikusabb figurája, akinek ezzel a misztikusságával ellentétes irányban „Angyal János” neve „Rög”-re cseréltetik, azzal foglalkozik, hogy „halott emberek szellemét menti át beteg állatokba” (Harmadik bűnbak-ének, 28.), és furcsa gyógyszereket készít az aurájukból (Rög, 13.), neki magának is „[e]gy szarvasbika les ki a szeméből” (Ima-rendetlenség, 36.). Sajátos teremtőként lép tehát elő, ami az apokaliptikus végben az új kezdet lehetőségét sugallhatja, ám a versalany nem tud ennek értelmet tulajdonítani: „Teremtő kedvére / borultak le akkor emberek, állatok. Hat napig esett. Minek.” (Hamis aura, 55.)
Ugyancsak bizonytalan, milyen konkrét bűnökről szólnak a bűnbak-énekek (Bűnbak-ének, Második bűnbak-ének, Harmadik bűnbak-ének). Egy-egy halvány nyomot találunk, például egy a házba beköltözött szellemről mondja a versbeszélő, hogy „jelen volt, mintha erőszakot / követtem volna el” (Transzindok, 16.). Máskor kollektív mulasztásra utal, ugyanolyan sejtelmesen, és a magyarázatokat zenmesterként hárító módon: „Egyszerűen a félreélés egyik / nyomával van dolgod. Azt, hogy mi az, én mondjam meg? / Nálam még a nyest is jobban tudja, vagy a fák, akik az / erkélyed felé bólintanak. Tanulhatnád figyelni őket.” (Galambjel, nyestmosoly, 14.) Vagy a tömeggyilkos nyest, Ázázel szolgája figurájába sűrítődik az, ami ebben a világban a gonoszság fogalmával rokon, ez a nyest meg-megkörnyékezi a beszélőt, aki a lakótelep népének megmentésére vállalkozna, legalábbis deklaratív szinten (Harmadik bűnbak-ének, 28.) Az elliptikus fogalmazásmódokat az olvasó gyakran fel tudja oldani, például az „Angyal-hullákat akarnak látni, vigaszként.” (Kegybódé, 12.) sor morbiditását enyhíti az a később megjelenő feltételezés, miszerint „talán érettünk / hullanak alá fentről? Vagy mellénk, kicsit belénk / is azért.” (Bűnbakszámok, 34.) Énok Könyvéhez képest fordított a helyzet: Énok volt az, aki felszólalt a bukott angyalokért, Sopotniknál azonban az angyalok az emberekért hullanak. A beszélő pedig áruvá teszi a „Széplényeket”: kegytárgyakat árul a hullásuk helyszínén, fotókat a nyomaikról olyan családoknak, akiknek ateizmusára megvetéssel utal a – mint a korábbiakban is láthattuk – morálisan nem éppen fölöttük álló versalany.
Megváltás, katarzis, menekülés nem következik be, az archaikus félelem marad az utolsó versre is, amit fokoz a szociális bérlakásba beköltöző szellem jelenléte, akit egy gyerek szemében látnak meg – tehát a lények hibridizációja, az angyalok és állatok emberi lelkekbe költöz(tet)ése sem jelent kiutat, harmonikus egymásba lényegülést, miközben a vers végén feltűnnek a fiatalokat megbilincselő rendőrök, minden kontextus nélkül (Sír). Vagyis hát a kontextus maga ez az eszeveszett, értelmezhetetlen, indokolatlan apokalipszis, amilyennek ebből a Sopotnik-féle alulnézetből látszik. Ki vagy mi adja meg az értelmezési keretet? Ha a szavak nem, talán a szavakon túli valami, a zene lenne alkalmas erre, Bach, Bartók, Gould, akiket a beszélő hallgat, s akiket ekként a vég soundtrackjeként hallunk mi is? Sokszorolvasós, bravúrosan megalkotott, kitartott feszültségű, baljóslatú szövegvilág a Cigányvég. Sopotnik jó egyensúlyt talál az üres helyek és a nyomok között, mindenekelőtt (a racionalitás igénye előtt) atmoszférateremtő erő van a mondatokban. Kevés dolgot érezhetünk önkényesnek az általános, szándékos zűrösség ellenére, tán csak az ilyen mondatok kirívóan fellengzősek, hogy: „Szívesen / írtam volna zongoradarabot róla Glenn Gouldnak, / mondtam még utána valamiért.” (Glenn Gould lát, látó, 31.)
Olyan érzésem van, mintha a Cigányvég azt szegezné szembe velünk: rosszul tesszük fel a kérdéseket ezzel a színre vitt, fokozatosan széteső realitással kapcsolatban. Mint ahogyan a kilakoltató rendőröknek feltett kérdések szappanbuborékokként pattannak szét, a nyelv ingatagságát is sugallva (Kredenckopás, 23.). Ez is a tehetetlenségünk jele, amit a bűntudat bűnként érzékel. A sorok közt azonban néhol ott a sejtelmes ellenszer, és így talán nem is olyan értelmetlen a vég elbeszélése, ha benne van a Bogárvigasz aktív megértésre buzdítása: „Nem faggatózunk, megértjük, / megérezzük, mondja Rög.” (53.)
Sopotnik Zoltán: Cigányvég. Kalligram, Budapest, 2024.
[1] Tinkó Máté: A tehetetlenség törvénye szerint. Litera, 2025. január 18. https://litera.hu/magazin/kritika/a-tehetetlenseg-torvenye-szerint-sopotnik-zoltan-ciganyveg-cimu-koteterol.html [utolsó elérés: 2025. május 11.]
[2] Pop Lara: Egy nap angyalokat láttam, s láttam aznap az angyalokat. Újforrás, 2025. április 1. https://ujforras.hu/egy-nap-angyalokat-lattam-s-lattam-aznap-az-angyalokat-kritika-sopotnik-zoltan-ciganyveg-cimu-koteterol/ [utolsó elérés: 2025. május 11.]
Hozzászólások